„Nem, nem fogom méltatlanul elhanyagolni!” – üvöltötte a döglött nyári estébe. „Csak egy kis alkotói szabadság, az kéne – fűzte tovább – mert ezeknek a szélsőfasiszta komcsiknak semmi sem drága, hát Magdi anyus halála is hiábavaló lett volna?!” Aztán nagyot húzott a lemenő nap sugaraitól aranyló színűvé, hovatovább húgymeleggé váló sárga muskotályból.

Tudta, hogy valamilyen koncertre igyekezett nagyon, bár ebben a klímában már ez is jelentőségét vesztette rég. Pedig nem akart ő elszakadni, csak hát kávéval kínálták Rióba’. Mindez a Gangesz partján jutott eszébe, amikor hanyag mozdulattal nekiesett egy szakasz rendőrnek. „Bocskösssz” – mormogta a nem létező bajsza alá, majd eszébe jutott, hogy ő nem Bond és ez a gondolat valahogy megnyugtatta.

Talán ennek is köszönhető, hogy szép lassan, de mégiscsak konszolidálódott minden és a sokat megélt árvízkárosultak nyugalmával hirdette, hogy a vihar elmarad az Ossian miatt, külön felhívva a figyelmet arra, hogy aki a fényt követi, az nem jár rosszul, sőt.

„A környezettudasssság jegyében Meshuggah-ra szeretnék eljutni” – zavart bele az idillbe egy baltaarcú zetoros. „Nem értek a hip-hophoz, inkább kérjél valami jó rockosat Brian Adamstől” -zárta rövidre, majd erősen elgondolkodott azon, hogy a Groove Armadának énekesnője van, vagy esetleg egy megbízható transzvesztitája, aki egy felcsatolható húszcentisért cserébe ficereg és énekel egy az egybe’.

Goldie aljas effektjei, gonosz basszusai és gyilkos ütemei még ott voltak valahol a kisagyában hátul, amikor a sátorcövekek rákezdtek „Az ember tervez” c. örökbecsűre, hogy aztán reggel belovagoljanak az Apokalipszis lovasai, Halál Ferivel az élen.